„A színház nem egy demokratikus intézmény” – vallja 20 éves tapasztalattal Balázs Andi.

Sosem ragaszkodott görcsösen a színpadhoz, mégis már kezdő színésznőként nagyon jó lehetőségek találták meg. Véleménye szerint a „nem mindenáron színésznőnek lenni” hozzáállása, nyitotta meg előtte a lehetőségek tárházát.

„Verebes Pista barátom szokta mondani, hogy nekem azért van ennyi munkám, mert én nem mindenáron akarom. És ez tényleg így van. Nem görcsölök rajta, hanem vannak B-terveim.”

Balázs Andi színésznő munkássága kívülről álomszerűnek és nagyon gördülékenynek tűnik, pedig a sikert nem adják ingyen. Rengeteg munkája, felismerése és kitartása van abban, hogy mostanra Magyarország egyik legismertebb színésznőjévé vált. A siker felé vezető út receptjét keresve kérdezte őt Nagy Natasa, a Kulissza című podcastban.

Andi a beszélgetés elején leszögezte, hogy nem szeretne tanácsokat adni senkinek, hiszen ahány ember, annyi féle életpálya, annyiféle út. Azt viszont szívesen elmondta, hogy ő hogyan csinálta, mire figyelt, miben volt tudatos és miben hagyatkozott az ösztöneire.

Pályája elején minden szerepet elvállalt. Volt olyan darab, ahol alig volt feladata, de olyan is akadt, ahol pl. öt kisebb különböző karaktert kellett eljátszania. Végigjárta a ranglétrát, és ez a hozzáállás vezette őt a főszerepekig. A műsorvezető kérdésére elmondta, hogy a mostani pályakezdők esetében sokszor találkozik az alázatosság hiányával, azzal, hogy rögtön iszonyatos nagy elvárással indulnak neki a szakmának, és emiatt fontos lépcsőfokokat akarnak átugrani.

„Nem annyira nagy álom már színházban játszani. ...Nagyon sok olyan fiatallal találkozom, aki azt mondja, hogy én filmszínész akarok lenni, csak sorozatokban akarok játszani. Mondom, olyan nincsen. Színészek vannak, akik játszanak filmekben, sorozatokban, reklámokban.”

Andi a mai napig nem rest segítséget kérni idősebb pályatársaitól, ha egy próbafolyamat során elakad és úgy érzi, hogy a rendezővel már nem tudnak többet kihozni az adott szerepből, helyzetből. Tapasztalata szerint kollégái még örülnek is egy-egy ilyen kérésnek. Attól viszont óva int mindenkit, hogy kéretlenül osztogasson tanácsot, hiszen az a rendező feladata.

 „A Színház nem egy demokratikus intézmény! Vannak igazgatóink, főrendezőink, művészeti titkáraink, művészeti vezetőink, rendezőasszisztenseink, és rendezőink.  Nekünk a tudásunk legjavát kell egy próbafolyamat során elővennünk: a talpraesettséget és a felkészültséget.” 

A színészek életéhez hozzá tartozik, hogy időről-időre interjút adjanak. Itt is, mint minden területen fontos a tudatosság. Nem lehet egy interjúra teljesen felkészülni, hiszen az ember nem tudhatja, hogy pontosan milyen kérdést kap, ezért Andi szerint mindenre fel kell készülni. Tudatában kell lenni annak, hogy azért az adott embert kérdezték meg egy témáról, mert rá kíváncsiak. 

„Én például, a mai napig, hogyha olyan műsorba megyek, ahol egy darabról kell beszélnem, nem vagyok rest és szépen végig gondolom, hogy kikkel játszom, ki rendezi, mikor mutatjuk be. ...Nem lehet mindenáron ösztönösnek lenni, vissza kell fogni az emberben tomboló lovakat. Például azt is lehet mondani egy újságírónak, hogy bocsáss meg, erről nem szeretnék beszélni.”

Az egyórás beszélgetés során a színésznő részletesen mesélt pályája kezdetéről, és a Karinthy Színházban folyamatosan teltházzal játszott Tortúra című darabról. Andi azt is elárulta, hogy milyen szertartásai vannak egy-egy előadás előtt, hogyan veszi fel, majd előadás végén miként teszi le az adott szerepet.  Saját példáján keresztül mutatta be a közösségi média erejét, és pár praktikát is hozott arra vonatkozóan, hogy hogyan teheti magát láthatóvá egy színész a social oldalak segítségével. Az interjúban szó esett egy békáról is, aki veszélyhelyzetben kitépi a saját lábát és leszúrja vele a támadóját. Ez nem vicc. Valóban van egy ilyen békafaj. 

Ha kíváncsi vagy a teljes beszélgetésre, kattints az alábbi linkre: